Egész úgy kezdődött, hogy valamelyik hétvégén mama elutazott.Rokonokhoz,Tiszaújvárosba.Több se kellett, Jenny nálunk aludt. Beszélgettünk, fel voltunk sokáig. Délig aludtunk. Jó volt. Majd mama haza jött. Ilyenkor elkezdődik a szokásos, hogy mért nem maradt még ott, blabla, rizsa, blabla...Veszekedtek. Én meg ettől, kiakadtam. Egész este bőgtem, zene, bőgés, majd hagytam, hogy átjárjon a fájdalom és ezzel elaludtam. Nagyából így telt. De az új hét sem ígért semmi jót. De legalább láttam Őt. Sőt magyaron mögöttem ül, de nincs okom az örömre. A hét gyorsan telt. Péntek. Rajz. Két síkos ábrázolás, vetítés. Nem tudtam. Lerajzolok neki bármit de, nem ment! Pont nekem nem...Nagyot nézett a tanár is -mit nem mondjak, nem repesett az örömtől- hogy nem csinálok semmit. Szóval ez így ér két darab 1-est. De kit izgat? Angol. Nem írtunk. De beírt egy 1-est. -.- Jajj! De utálom. Nem tudtam a házit - mivel nem tudok egy nyamvadt betűre sem koncentrálni - és nem jelentettem óra elején. Egyes. Nagy öröm...Most olvasom a Breaking Dawnt, szerintem nem valami nagy cucc. Ja igen miért ez az unott hangnem? Mert unok én már mindent. Az egyik sírásrohamom közepette, rájöttem. Nem  érdemes semmi miatt parázni már...tudom mindjárt mindenért fogok, szóval semmi értelme...Sajnálom, hogy nem frisselek. Lehet, hogy egy darabig szünet...nem tudom. Szóval vagy leszek, vagy nem. Addig is érjétek be egy órarenddel...a media-ba van